Hogyan kezdődött?

Hogy hogyan kezdődött?

Emlékszem, amikor kislány voltam, édesanyám hagyta, hogy a kis hokedlin állva segítsek neki a konyhában. Türelemmel irányítgatott, tanítgatott, én pedig imádtam.
Sokszor sütöttünk pogácsát, sajtos tallért, mézeskalácsot...és emlékszem, hogy az egyik legjobb része az volt, amikor bele-bele ettem a nyers tésztába. Nem ajánlott azt mondják, de a gyermeki csínytevés minden egyes sütésnél ott volt a levegőben.

Egyik nyáron a bátyám pár hallal jött haza, amit a helyi tóban fogott. Nem szerettem és azóta sem szeretem a halat, de az egyik legerősebb gyerekkori emlékem, hogy azon a szép nyári napon halat és sült krumplit sütöttünk teljesen egyedül, mert a szüleink nem voltak otthon. A konyha futott, a macskák megbolondultak a halszagtól, a sült krumpli nyers maradt, de az a délelőtt csak a miénk volt a konyhában.

Egyébként is, amióta az eszemet tudom, minden nagycsaládos tevékenység evéssel zárult. És most nem csak az ünneplésekről beszélek, hanem a szüretekről, disznótorokról, krumpli ásásról és folytathatnám. Mindig sokan voltunk, és mindig a nagy evés-ivás egy olaszos temperamentumú, hangos beszélgetésbe torkollott. Így szerettük egymást: hangosan, jóllakottan.

Aztán ahogy kollégista lettem, megtanultam az előre gondolás művészetét is. A családi házban varázslatos módon mindig adottak voltak az alapanyagok, de a kolesz, na az más volt.
Egyrészt csak egy kis fali szekrénykénk volt tárolásra, - na meg Sanyi a hűtő amin többedmagammal osztoztam - plusz a közös konyha íratlan beosztásához is alkalmazkodni kellett.
Így megtanultam okosan vásárolni, gyors dolgokat főzni. És persze azt is, hogy Magyarországon belül is igazán különböző a gasztronómia. Ami nekem természetes és teljesen normális volt, mint például a lecsó, na az másoknak abszolút másként nézett ki.

Félévente közös "kötelező" főzéseken vettünk részt a tankonyhán, ami inkább poénos volt, mint kötelező. És a szokás, hogy a legjobb beszélgetéseket, és elő bulikat a főzéshez, az evéshez/iváshoz és a konyhához kötöttük, mit sem változott. Csendes forralt borozások, megosztó alkoholos zselé evések, drámák, romantikus vagy baráti vacsorák, alapozások és elveszített fogadásból való főzések helyszíne lett a konyha. Az élet pontosan ott zajlott, a tűzhely és az asztal mellett.

A főiskola után Spanyolországba költöztem, és ismét kinyílt a világ előttem. Egyrészt, mert hotelban kezdtem el dolgozni, az úgynevezett "művész bejárón" jártam be, és bepillantást nyertem a kulisszatitkokba, másrészt pedig mert a kultúra teljesen különbözik. Még az evésé is...

A blog gondolata akkor merült fel bennem, amikor az első olyan lakásba költöztem, ahol otthon éreztem magam, sokat főztem, és az ételeket az aprócska teraszon élveztem (innen a terraza név). Sosem készültem szakácsnak, túl sok magánéleti áldozatot láttam a hátterében. De a konyha mindig is a szívem csücske volt - egy misztikum, egy belső kör - ami a fotózás és írás szeretetével (na meg egy nagy adag támogatással és segítséggel!!!) együtt létrehozta ezt a kis blogot.

Remélem, hogy a tapasztalataim, a kudarcaim és a receptek meg a hozzájuk kapcsolódó főzés egy kis boldogságot csöppent a napjaitokba!